Felzokog néha a lélek...

Bár hosszabb lenne még
ez a sötétben kúszó utca...
S bár tudna nevetni
árnyékunk a kövezeten.
Fogd csak erősen a kezem,
s ne szólj egy szót sem,
úgy sem hallom....
Mert süketen és furcsán
tekintek önmagamba.
Mindenütt téged látlak ...
fáj ez és felzokog néha a lélek,
hiszen tudja, hogy halkul az érzés..
kihül a csók..
s unottan
fogja meg kéz a kezet,
mint egyik gépkar a másikat.
Bár hosszabb lenne az utca,
S bár tudnék hazudni,
hazudni magamnak
csitító, kábító szóval,
hogy ez a perc igaz...
S tiszta, mint a drágagyöngy.

A szív nem nézi, mit cipel,
csak éppen már nem bírja el.